„Gyászolunk mindnyájan. Siratjuk azt az embert, ki nekünk szabadságot, hazát adott. Könnyes szemmel tekintünk a távol idegen felé, hol örök álomra hunyta be szemét, hontalanul az a férfiú, ki mindenét odaadta azért az ideálért, melyet csak félig tudott megvalósítani; kit megszokott a magyar nemzet prófétájának, őrző angyalának tekinteni. A márciusi szellő, mely negyvennyolcban meghozta a magyar szabadságot, elvitte az ő nemes lelkét a halhatatlanság birodalmába. Holtteste fölött virraszt a nemzeti kegyelet s milliók imádsága száll az égbe az ő örök nyugalmáért. Némuljon el minden politikai ellentétes küzdelem, a halál engesztelő hatalma hasson át mindenkit, aki át tudja érezni a veszteség súlyát, mely bennünket Kossuth halálával ért. A tízedik decennium súlyos terheivel görnyedező vállán, midőn még attól is megfosztották, mi neki életcélja, lángeszének, teremtő erejének legfőbb tárgya volt,midőn elvették tőle a hazát, ő a szerető, hálás gyermek nem fordult el az édes anyától, de sőt támogatta ezt erős szavával, utolérhetetlen nagy eszének meg-megnyilatkozásaival. Nem tartozott egy politikai párthoz sem s most minden párt magáénak vallja. Az egész nemzet halottja ő, akit a rideg betű nem ismert el magyar polgárnak, minden törvényhatóság első polgárának választott meg, jelezvén, hogy Kossuth Lajost megtagadhatja egy corporatio, de a nemzet nem tagadhatja meg soha. Az a nemzet, melynek ő adta meg a létjogosultságot európai államot alkotni, melyet ő szabadított fel a középkor bilincsei alól, melynek ő adott törvény előtti egyenlőséget, vallásszabadságot, mindent, mindent — ez a nemzet érezni tudja árván maradottságát, mert tudja, mit jelent az, hogy meghalt legnagyobb apostola, édesatyja, meghalt Kossuth Lajos. A feltámadás ünnepén, a földi kínjaitól megszabadult nagy hazafi ravatalánál tegyünk néma benső fogadást, hogy ha az eszközökben eltértünk is az ő akaratától, nemzeti ideálunk nem lesz más, mint annak megteremtése,ami az ő akarata volt: a szabad magyar haza. S mert a szabadság külső kritériumait már megszereztük még az ő életében, vegyük át Kossuth Lajos utolsó szellemi hagyatékát is, teremtsünk lelkiismereti teljes szabadságot, vallásszabadságot is. De némuljon el minden külön célú hivatkozás. A jelen a fájdalomé, mely más gondolatot vérzés nélkül meg nem tűr. Temessük el őt a haza minden tájáról összehordott földbe, hisz nem volt a hazának része, hol nem hallották volna az ő gyújtó varázsszavát, hol ne ismernék áldásos, kimondhatatlan harcerejű tevékenységét. S most, mikor még egyszer imádsággal fordulunk az Éghez Ő érette,véssük mélyen szívünkbe emlékét s hirdessük, hogy Kossuth Lajos teste meghalhatott, de szelleme élni fog, míg a magyar nemzet él. —I —ő”

II. évfolyam Pestmegyei Hírlap 1894.Vasárnap március 25. 24. szám.