Minden pályázatot meghirdető örül, ha sokakat mozdít meg, inspirál a felhívása, így a BVE is elégedett mind a pályázók számával, mind a beküldött képek számosságával. Ha megtekinti valaki egy adott témáról készült felvételeket, akkor – ha van affinitása hozzá – jelentős különbségeket fog keresni, észrevenni. A fotózásnak több műfaja van, a valóság leképezése (beleértve a referenciális fotózást), a valóság teremtése (művészi fotózás), valamint a zsáner fotózás (életkép- vagy jelenetábrázolás, sport, szórakoztatás…). A művészi fotózás célja az alkotás és az érzelmek kifejezése, míg a referenciális fotózás célja az objektív valóság leképezése.

Mit kerestem én az alkotásokon, amik a valóság leképezése témában lettek többen. Hogyan választott témát, ahhoz fényviszonyt, nézőpontot, képkivágást, expozíciós időt, gyújtótávolságot, mélységélességet, hogyan várta ki a megfelelő legjobb pillanatot a fotó készítője? Arról csak feltételezés lehet, kattintott-e többet a fotós, hogy maga tudja önmagát bírálni, képet kiválasztani?

Ebben a csoportban – ami nem a kiírás szerinti – szigorúbbak a bíráló szemek. Ha már Balaton, ne legyen a horizont ferde, ha távoli a téma (pl. naplemente…) valami szemet vezető elemet előnyös bekomponálni – esetleg lehet az egy ansnitt (pl, ízlésesen, és mértéktartón bekomponált sötétebb lombos ág, előtérben egy köves partszakasz… a helyszínen talált, a témától nem idegen, azt nem elrontó valami…). Ha „szelíd” a Balaton, akkor egy épp arra sétáló, ücsörgő, horgászó, nyáron fürdő, vízen lévő…) – valójában mellékes szereplő (straffázs) beillesztése nagyon rangossá teheti a képet, de nagyon ki kell várni az elhelyezkedését a kompozíción. Ha egy főtémához remek fényviszonyokat talál a fotós, akkor nem szabad annak egy részletét, a fotó számára jelentéktelen elemmel „kitakarni”, így megfosztani egy esetleges díjtól. Sajnáltam, hogy több – egyébként remek – képet apróbb hibák miatt kellett hátrébb sorolni, ahogyan a segédet is használó fotós alkotásait, amitől azt várná a néző, hogy jelentősen tegyen hozzá a képhez.

Voltak művészi, remekül megkomponált (de nem kiagyalt!) képek, amelyeken érződött, hogy az alkotója rutinos „öreg róka”. A köd egy nagyon fotogén elem, de nem egyszerű használni. Ennek ellenére többek első látásra is „beleégtek” a bírálóba – szinte hibátlan, a témát minden tekintetben igényes alkotásokként – ahogyan a filozofikus, az elgondolkodásra is motiváló éjjeli vasút, a boglári totál tiszteletet parancsoló eleganciája, a jól megoldott vasúti átjáró különös fényeinek „nehéz diója”, na és a dühös, szinte a hidegével megérintő, partra csapódó hullámok dermedtsége, a különleges fényekkel felöltöztetett gömbkilátó. Érdemes kinek-kinek választ keresni „hogyan, s miért így csinálták?”

No persze azzal tisztában vagyok, hogy a közízlés másképp dönthet, legfőképp azon az alapon, hogy egyszerűen tetszik – és ez így lesz jó!

Ha szabad személyeskedni, el tudnám képzelni a környezetemben a falon az Őszi borudvar fotót.