… Harmincöt évvel ezelőtt, egy pezsgő kultúrájú Boglárba költöztünk fiatalon, és mi sem természetesebb, minthogy ez a lendület magával ragadott bennünket is. A Kultúrház valóban a „Kultúra Háza” volt. A téli estéken a színjátszók, a néptáncosok, az irodalmi színpad próbáitól volt hangos. S ezt kiegészítették a képző- és filmművészeti szakkör foglalkozásai. S ha elkészült egy-egy produkció, a nézőtér megtelt a barátokkal, pártolókkal. Felejthetetlen emlékek ezek. Mostanában ismét történik valami a kultúra terén, ebben a mi szeretett kis Balaton-parti városunkban. Örülünk ennek, és úgy gondoljuk, velünk együtt mások is örülnek a versszeretők közül e kötet megjelenésének, mert olyankor jelenik meg, amikor sokan ügy gondolják, nem érdemes mostanában ilyesmivel foglalkozni. A vers egyre jobban kiszorul a mai ember életéből, szinte csak évek kérdése. 

Nem vitás: valamelyest csökkent a vers tekintélye, illetve a vers iránti igény. Ennek ellenére semmilyen ünnep sem képzelhető el napjainkban a vers jelenléte nélkül. A szónokok is szívesen nyúlnak egy-egy idézethez. Arról nem is beszélve, hogy a mai fiatalok leveleiben is megtalálhatók „kölcsön vett” versszakok. Mi tagadjuk a vers feleslegessé válását. Szerintünk a vers valamiképpen életszükséglet. A költőnek úgy, hogy szenvedne, ha nem írhatna, az olvasók pedig elvesztenének egy fontos eszközt lelkük „gondozásához”. A verssel lehet a legintimebb kapcsolatot teremteni. Nem kell hozzá más, csak egy csendes zúg és egy verseskötet, mert a vers megértése értelmi, érzelmi elmélyedést követel. Lehetséges, hogy e kötet versei közül egy sem tesz tananyag vagy érettségi tétel az iskolákban. Egyet azért szeretnénk; mégpedig azt, hogy a magyar tanárok évente legalább egyszer néhányat felolvasnának a diákjaiknak. Kár, hogy az irodalmi estek iránti érdeklődés (ki tudja miért?) csökkent! Pedig most is lennének Fekete Antalok, Kónya Emíliák, Mórocz Editek. Szász Lajosok (elnézést azoktól. akiket kihagytunk), akik méltóképpen tolmácsolnák ezeket a verseket. 

Szerintünk ragyogó estet tehetne összeállítani e kötetből is. Balatonboglár lakosságának zöme mindig is szerette, és meggyőződésünk, hogy még most is szereti az irodalmat, és ezen belül a verseket. Bízunk abban, hogy e kötet 1995 karácsonyán sok családban, a feldíszített fenyőfa alatt kedves ajándék lesz szeretteinknek. Köszönet a Városvédő Egyesületnek a válogatás megjelentetéséért, és várjuk a folytatást.

Balatonboglár, 1995. október 
Eiter Sándorné – Eiter Sándor