Pados tanár úr egy különleges szellemi szépséget ajándékozott Balatonboglárnak. Negyedszázadon át nem volt olyan társadalmi ünnep, amelyen a kultúrház tolongó emberekkel ne telt volna meg, arcukon a katartikus, közösségi élménnyel. Először ezek az emlékezetes esték voltak a balatonboglári közélet beszédtémái.
Sokáig megőrződött emlékkép, fiúk-lányok sétálva a színpadon, kézben egy szál virággal énekelik: „És mi arra születtünk, hogy a Föld sebeit begyógyítsuk / Életünkön át, életünkön át./ Arra születtünk, hogy mindig menjünk, meg ne álljunk, / Induljunk tovább, induljunk tovább.” Aztán az önálló estek, színdarabok. Villon est – karakteres kötéllel, mint díszlet. Jack London – nagyon jól kiválasztott szereplője – kiáltotta: – Arany! Arany! A tiszaeszlári Szabó Eszter története, áldozati bárányként a közönség között elvonulva perzselt a sors-fájdalma. Lenyűgöző darab volt, mint az Antigoné a látványával is, a Nagyidai Cigányok remek zsivaj hangulatával. És hosszan, és hosszan kellene sorolni egészen a Karnyónéig. Nagy tervei is voltak, felnőtt színházat is gondolt, filmes terveket is szőtt. Három ember egy csónakban – humoros regényen gondolkodott, de egy Mrozek drámát is dédelgetett. Nem jutottak el a megvalósításig, a sikeres diákszínpad sok energiát vitt el.
Nyugdíjba vonulása után – érthető módon – nehézkesebben mentek a próbái, talán egykori kollégák is más utakat jártak, de a rendszerváltás utáni értékrend is kevesebb figyelmet fordított az efféle műveltségnek. A diákszínpad lassan kialudt. A diákszínpad dokumentumai fotók, filmek, kéziratok is őrizetlen helyekre kerültek archívum helyett.
Menu
